Ali ibn Abu Tálib (Allah legyen elégedett vele) a következőképpen írta le a Prófétát (Allah áldása és békéje legyen vele): „Allah Küldöttének mindig jó volt a kedve, kellemes modorú, kíméletes és elnéző volt. Sohasem volt goromba, sem durva beszédű, sem hangoskodó, sem trágárkodó vagy másokat sértegető, és nem játszotta meg a figyelmetlent, akinek ha valami nincs ínyére, úgy tesz, mintha nem tudna arról. Sohasem vesztette el reményét benne az, aki számított rá, soha nem adott elhamarkodott választ.

Három dologtól kímélte meg magát a beszédben: a vitatkozástól, a sok beszédtől és mindattól, amihez nem volt köze. Az embereket is három dologtól kímélte meg beszédével: attól, hogy bárkit megalázzon és megsértsen, hogy bárkinek a hibáit kutassa, valamint attól, hogy olyan dologról beszéljen, ami nem jár haszonnal az emberek számára és nem jár túlvilági jutalommal. Amikor beszélt, társai lehajtott fejjel hallgatták, mintha madarak lettek volna a fejükön. Amikor abbahagyta a beszédet, akkor kezdtek ők beszélni; nem veszekedtek előtte. Aki pedig őnála beszélt, azt meghallgatták, nem vágtak a szavába, hanem megvárták, amíg befejezte. Arról beszéltek nála, amiről a beszélgetés elején esett szó. Nevetett azon, amin nevettek és elcsodálkozott azon, amin ők is elcsodálkoztak. Eltűrte az idegen ember durva beszédét és nyers kérdéseit, még akkor is, ha a társai ezt nehezen tűrték. Azt mondta: ’Ha olyannal találkoztok, akinek szüksége van valamire, akkor adjatok bőségesen neki abból!’. Nem szakította félbe senkinek sem a mondanivalóját, amíg az be nem fejezte, csak akkor, ha az a vallás védelmében történt. Ilyenkor tiltással vagy felállással állította meg a beszélőt.” (al-Bejhaqi).

Mohamed Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) őszinte volt önmagával szemben, meg volt győződve elveiről, határozott céljai és világos elképzelései voltak. Kitartott elvei mellett egészen addig, amíg isteni küldetését be nem töltötte, az isteni üzenetet át nem adta, és nemes elveit követendő példává nem tette. Elveit, amelyekről a hozzá ellenségesen viszonyuló emberek közül soknak nincs tudása. Egybegyűjtötte azokat a jó tulajdonságokat, amelyek megfelelnek a veleszületett, emberi természetnek, és mindazokat a tökéletes tulajdonságokat, amelyeket az éles elméjű emberek óhajtanak elérni.

Küllemének szépsége erkölcsi és észbeli szépséggel párosult. Olyan forrást nyitott meg, mely visszaadta az életet az emberiségnek, kioltva a tudatlanság és az önzés minden formáját.